Bajazid lázadása

Sok varázsló támadja a muglikat nehézkes felfogásuk és szűkös látókörük miatt. Ebben lehet valami, hiszen nem véletlen tesznek a Mágiaügyi Minisztériumok világszerte komoly erőfeszítéseket létezésünk titokban tartására. Egyvalamiben azonban biztosan előrébb járnak nálunk. Történelmüket meglepően nagy becsben tartják, részletesen lejegyzik, ismerik és tanítják. A könyvtárak és könyvesboltok polcain megszámlálhatatlan történelmi témájú kiadvány sorakozik. A varázsvilág múltbéli eseményiről azonban csak töredékes feljegyzések maradtak ránk. Feltételezik, hogy a mai forrásoknál jóval több keletkezett, de az idők során elvesztek, tönkrementek, vagy például a felvilágosodás korának áldozataivá váltak.

Induló rovatunk célja nem a teljes mágiatörténet leírása, hanem egy-egy különleges, érdekes, olykor rejtélyes esemény kiragadása. Csaták, melyek körülményeit homály fedi, egykor hatalmas vezérek, akik hirtelen eltűntek a történelem süllyesztőjében, vagy épp a muglik körében is ismert híres személyiségek, akiknek a sikere mögött valójában több állt, mint a puszta tehetségük.
Közös kalandozásunk során nem követünk majd semmiféle rendszert. A leírásra kerülő esetek nem időrendben vagy helyszínük földrajzi elhelyezkedése alapján kategorizáltak, hanem véletlenszerűen kerülnek bemutatásra.

Első állomásunk a 18. századi Törökország. Az akkori Oszmán Birodalom I. Abdul-Hamid szultán (1774-1789) uralkodása idején közigazgatásilag apró államokra esett szét. A birodalomban fejetlenség támadt és az akadozó élelmiszer-ellátás miatt a népet éhínség kínozta. Élt ekkor egy Bajazid nevű varázsló, aki az akkor már csaknem száz éve érvényben lévő varázstitok-védelmi törvény ellenére büszkén hangoztatta, hogy birtokolja a mágia nemes tudományát. Az illetékes varázslók (mai nevükön aurorok) több kísérletet is tettek az elfogására, de Bajazid mestere volt az álcázásnak és akkoriban még nem is állt annyi varázslat az üldözők rendelkezésére, mint manapság.
A mágus végtelenül becsvágyó volt. Segítette az éhező, nyomorgó népet, de csak azét, mert hálát és magasztalást remélt cserébe. 1782-ben úgy döntött, hogy letelepedik az egyik faluban a mai Nevsehir közelében, és kialakítja a „tökéletes társadalmat”, amely elképzelése szerint kizárólag varázslókból és boszorkányokból, illetve az őket szolgáló „kiváltságos” varázstalan szolganépből állt. Ha a történelem nem szól közbe, talán a szultáni posztig tört volna. Az események azonban nem követték Bajazid elképzeléseit.
Tervének megvalósításához a koboldok bizalmát is igyekezett megszerezni. Kedvezményekkel kecsegtette őket annak fejében, hogy a koboldok már akkor is messze földön híres fegyverzetükkel mellé állnak a szultán ellen indított hadjáratában. Utánuk néhány, a Melendiz-hegyen élő dementor következett, később pedig megszerezte az erősen megfogyatkozott trollcsapatok és a Kurbaga-tóban élő lázadó sellők támogatását is.
Bajazid bevett szokása volt, hogy több tucat üstnyi bájitalt készíttetett követőivel, majd az egészet az ellenséges seregre zúdította. Így taktikai előnyhöz jutott, hiszen az ellenség egyrészt megzavarodott a váratlan eseménytől, másrészt Bajazidnak és seregének nem kellett külön figyelmet szentelnie a varázslatok elvégzésére.
A végső ütközetre a szultán és a varázsvilág közt 1788. augusztus 14-én került sor Denizli városától nem messze. A törököket nem kis meglepetés érte, amikor a csatatéren több méteres óriásokkal és villámokat szóró emberekkel találták szemben magukat. Bajazid számításába azonban hiba csúszott. A bájitalai elkészítését mugli szolgálói szabotálták, s amikor azt az ellenségre szórta, a főzet felperzselte az egész csatamezőt. Az 5000 török katonából és a 3000 főnyire becsült varázslóseregből alig néhányan élték túl a mágikus katasztrófát. A túlélők közt volt a szultán is, de a feljegyzések alapján 1789-ben bekövetkező haláláig „nem volt önmaga” és egy szót sem szólt a csata után.

A tragédia mementója a ma Pamukkale-ként ismert „természeti képződmény”, amely a szétömlő bájitalok keveréke által megolvasztott és véletlenszerű formában megszilárduló kőzetek halmaza. A varázslók komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a muglikkal elhitessék, a képződmény már ősidők óta a jelen állapotában létezik. Mai varázslók és muglik is különleges kisugárzást és gyógyerőt tulajdonítanak a helynek.

Írta: Berenice Mayflower