Kontinensek mágusnépe - Japán

Gyakran elcsodálkozom a muglik találékonyságán. A szükség nagy úr, és varázstalan barátainkat elképesztőbbnél elképesztőbb találmányok kiötlésére ösztönzi. Társadalmunk végigkövette, ahogy életükben megjelent az elektromosság, a távközlés, vagy a manapság számukra újdonságnak számító hologramos kép. Az ismereteik egyre bővülnek, ami ránk nézve korántsem olyan előnyös. Ma már nem maradtak a Földön fehér foltok, feltérképezetlen területek. Az ember betört mindenhová. A mágusoknak egyre több trükkre, védőbűbájra van szükségük, hogy elrejtsék magukat a kíváncsi mugliszemek elől. Szerencsére barátunk, a mágia sosem hagy minket cserben.
Miközben mi igyekszünk a védelmet és nyugalmat nyújtó burkunkban élni – és megőrizni annak az illúzióját, hogy körülöttünk semmi sem változik –, bele sem gondolunk, hogy bolygónk különböző pontjain élő mágustársaink hogyan tengethetik napjaikat. Más helyek, más szokások, más körülmények. Ezek mind a varázslatok különböző szintű és formájú alkalmazását igénylik. Nem mindegy ugyanis, hogy egy varázsló vagy boszorkány az ázsiai hegységekben vagy mondjuk Afrika szavannáin él, de az sem, hogy a nagyvárost vagy épp egy aprócska falut választ otthonául.
Bár a varázsigék egységesen a latin nyelvből erednek és egységesen alkalmazzák őket a Föld különböző pontjain, ez nem azt jelenti, hogy kizárólagosan ezekkel „dolgozhat” egy varázsló. Az egyes nemzeteknek saját szavaik vannak egy-egy bűbájra vagy átokra, amelyek nem mindegyikének van megfelelője egy másik nép szavai közt (ahogyan az a nyelvben is előfordul, lsd. írek). Ugyanígy a bájitalok összeállítása is eltérhet, aminek eredményeként eltérő hatású vagy hatékonyságú főzetek keletkeznek.

Japán tűnhet a legóvatlanabbnak, már ami az 1692-es Nemzetközi Varázstitok-védelmi Alaptörvény megszegését illeti. A japánok mondaköreiben és vallásában élénken él még ma is a mágia, még ha ők ezzel nincsenek is tisztában. A sintoista papok és papnők a hiedelmek szerint képesek voltak különböző mágikus tettekre, különösen ami a védekező varázsokat illeti. A témáról számos írást találunk nem csak az elmúlt korokból, de napjainkban is születnek ezzel foglalkozó művek. Hogy miért nem tesz ez ellen senki semmit? A válasz egyszerű. A varázslók is rájöttek, hogy az egyre fogyó megművelhető földterületek és a muglik begyöpesedetten racionális gondolkodásának térhódítása miatt plusz bevételekre lesz szükségük. Különösen igaz ez Japánra, ahol a helyhiány és a magas szintű technika miatt számos varázsló és boszorkány kezdett kettős életet élni. Míg otthon önmaguk lehetnek és bátran forgathatják pálcájukat, napközben muglimunkát vállalnak és megpróbálnak beolvadni. Minagi Sakurada egy nemzetközileg is elismert mangaka, vagyis japán képregény rajzoló művész. Számos díjat nyert már alkotásaival, és amit kevesen tudnak róla – hogy boszorkány. Sakurada-san elmondása szerint a varázsvilág nyílt leleplezése igen jól jövedelmez.
„A munkáimban a varázsvilágnak nem egy finom, óvatos körvonalazására törekszem. Pont ellenkezőleg. A kimérák igenis kimérák, a dementorokat eltúlozva ábrázolom, és azonosítom a japánok által ismert shinigamival (jelentése kb. halálisten, kaszás). Jól bevált módszer ez, hiszen a muglikat ismerve egyik mágustársunknak sem lehet kétsége afelől, hogy egyik olvasónk sem fogja ezeket tényként kezelni. Sokkal nagyobb figyelmet szentelnék egy bizonyos Harry Potter című könyv iránti imádathullámnak, amely ma már az egész világon tombol, és erősen túllépte a mangák és animék által gerjesztett mágiarajongás határát.” – mesélte Sakurada-san, ahogy beszélgetésünk közben elhaladtunk egy plakát előtt. (Valóban érdekes, hogy a brit Mágiaügyi Minisztérium miért nem tett még semmit ez ügyben, de ennek a boncolgatásába most inkább nem bocsátkoznék.)
Számtalan animében (japán animációs film, lsd. Mugli Nagylexikon, 13. oldal) találunk olyan karaktereket (főként a már említett papnőket), amelyek fő képessége a kisebb papírdarabokra írt varázsigékkel történő védekező és támadó varázslatok létrehozása. Ez nem egyéb, mint a nonverbális mágia ellentett formája, amelynek kifejlesztésére Japánban került sor és kizárólag itt alkalmazzák, tehát japán kuriózumnak számít. Gyökerei arra az időszakra nyúlnak vissza, amikor kezdett kialakulni a kínaiból átvett, és honosított japán írás. Az addig sámánnak (vagy épp sarlatánnak) tartott emberek új lehetőséget láttak a különleges írásban és azonnal alkalmazni próbálták. Az írásjelek papírra vetésénél nem mindegy, hogy a vonalakat milyen sorrendben és milyen erősséggel rajzolják meg. Mivel nagy pontosságot és szakértelmet kíván, nem véletlen, hogy nem talált túl sok követőre.
Japánban virágzik a magas szintű technika és minden tele van elektromos eszközökkel, ami komoly fejtörést okoz ott élő társainknak. A mágia jelenlétét az elektromos berendezések szinte kivétel nélkül jelzik. Tíz évvel ezelőtt még számos példa volt rá, hogy értetlen muglik tucatjainak memóriáját kellett módosítani azért, mert egy varázsló vagy boszorkány óvatlanul túl közel merészkedett egy bankautomatához (lsd. M.N., 23. oldal) vagy egy elektronikai cikkeket árusító bolt kirakatához. 2000-ben aztán a zseniális japánok kifejlesztettek egy új bűbájt, aminek segítségével pár másodpercre tompítani lehet a mágikus kisugárzás hatását. A művelet nonverbálisan is végrehajtható, így ha valaki kellemetlen helyzetbe kerül, elég elmormolnia magában a Seduso szót, és máris megmenekült a csodálkozó muglitekintetektől és egy esetleges minisztériumi megrovástól. A varázsigét Nyugat-Európában és az amerikai kontinensen is szabadalmaztatták már, nálunk is hamarosan várható a bevezetése.

Írta: Berenice Mayflower