Rengeteg legenda, monda és mese szól a tündérekről, amelyeket mi csak tündérmanókként ismerünk. A mugli irodalomban sokszor külön említik a pixiket és a tündéreket, azonban ez a két név valójában egy mágikus lényt takar. E heti cikkünkben a néhány róluk szóló legendát, hiedelmet próbálunk visszavezetni valós alapokra.
Kezdjük a sort a japánok tennyójával (ejtsd: tennió). A tennyo szó jelentése „égi tündér”, „égi hajadon”, de többféle fordításban is találkozhatunk vele az „angyaltól” (tenshi) kezdve az „istennőig”. Valójában ezek sem mások, mint az általunk ismert tündérek, és a tennyók kimondottan a nálunk tavi tündérként emlegetett mesefigurákkal azonosak. A leghíresebb japán tündér a Ceres nevet kapta, s szomorú történetét számtalan formában feldolgozták már a muglik a műveikben.
A legenda szerint egy nap egy halász megpillantott egy gyönyörű tennyot a folyóban fürödni, és azonnal beleszeretett. Feleségül is vette, és gyermekeik is születtek. Egy nap aztán a szomszédos faluból megtámadták őket, és a halász súlyosan megsebesült. A tennyo (Ceres), hogy megmentse szerelmét, adott neki mágikus erejéből. A férfi meg is gyógyult, ám ettől kezdve agresszív és betegesen féltékeny lett, elméje megbomlott, és bántotta a családját. Hogy a felesége soha ne hagyhassa el, a halász a folyóba dobta a tennyo manáját (vagy „hagoromo” – lsd. lábjegyzet), ami nélkül a tündér nem térhetett vissza a mennybe, ahonnan származott. Ám a mana nélkül az élete sem tarthatott sokáig. Halála előtt Ceres végzett szeremével, s gyermekeivel a karjában egy öreg cédrus alatt merült örök álomba.
Ezen legenda valós alapokon nyugszik, ám az idők során a muglik meglehetősen kiszínezték az eseményeket. Mágiatörténészek szerint ez az esemény a 8-9. században eshetett meg, amikor is egy japán paraszt láthatott egy tündérmanót, s innentől már kitalálható, hogy mi történt. Nem ez az első alkalom, hogy egy mugli eltúloz egy vele megesett mágikus jelenséget, a népnyelvnek pedig csak egy jó nyersanyag kell ahhoz, hogy igazi legendát kreáljon belőle.
A másik híres tündértörténet Avalon birodalmáról szól. Ezt a mesebeli királyságot a tündérek lakták, vezetőjük Morgana volt. Az ő nevét ismerhetjük az Artúr királyról szóló mondakörből. Avalon a mai dél-angliai város, Glastonbury területét foglalta magába, és a mai napig misztikus aura lengi körbe. A muglik szerint ezen a helyen sosem volt tél, senki nem betegedett meg, és mindenki idilli, boldog életet élt. Az igazság az, hogy Anglia ezen részén valóban őshonosak a pixik, sőt, ezen a területen nagyszámú varázslópopuláció élt már a kora 7. században is (pl. kelták), akik tenyésztették is ezen apró lényeket (bővebben: Göthe Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük). Nem csoda hát, hogy a mugliknak már régen feltűnt az itteni mágikus kisugárzás és a különös lények jelenléte.
Végül meg kell említenünk a germán elfeket, amely nevet aztán átvett az angolszász kultúra is. Az elf megnevezést az „albh” (fehér) szóból származtatják, és jelentése több varázslényt is magában foglal. Ilyenek a pixik, a koboldok, a gnómok és a doxik is, tehát ez inkább egy összefoglaló név. Az elfek eredetileg kisebb termékenységistenek voltak, akiket apró, de gyönyörű fiatal férfiakként és nőkként ábrázoltak, akik az erdőkben, a föld alatt vagy kutakban és forrásokban éltek, halhatatlanok voltak és varázserővel rendelkeztek. Modern mugli elképzelések szerint az elfek a természettel összhangban élő, hatalmas tudású lények. Az embernél többnyire vékonyabb, gyengébb, de szebb, bölcsebb és ügyesebb, hegyes fülű faj. Ez a pontos meghatározás a varázstalan emberek részéről ismételten bebizonyította, hogy a jelenlegi varázstitok-védelmi törvény a mugli technika fejlődésével egyre nagyobb hiányosságokkal küszködik, ezért a minisztériumoknak sürgősen intézkedniük kéne világunk háborítatlanságának megőrzése érdekében.
Berenice Mayflower
*Mana: Országonként eltérően, a Hagoromo (kelengye), fehér stóla, valamilyen állati szőr, öv, vagy hajdíszhez hasonló ruhakiegészítő, amely a tennyóknak (más néven "istennőknek") elengedhetetlen. Habár léteznek olyan legendák is, amelyek említenek olyan tennyókat, akik enélkül is képesek voltak repülni, sőt hazatérni az égbe.
A legenda szerint egy nap egy halász megpillantott egy gyönyörű tennyot a folyóban fürödni, és azonnal beleszeretett. Feleségül is vette, és gyermekeik is születtek. Egy nap aztán a szomszédos faluból megtámadták őket, és a halász súlyosan megsebesült. A tennyo (Ceres), hogy megmentse szerelmét, adott neki mágikus erejéből. A férfi meg is gyógyult, ám ettől kezdve agresszív és betegesen féltékeny lett, elméje megbomlott, és bántotta a családját. Hogy a felesége soha ne hagyhassa el, a halász a folyóba dobta a tennyo manáját (vagy „hagoromo” – lsd. lábjegyzet), ami nélkül a tündér nem térhetett vissza a mennybe, ahonnan származott. Ám a mana nélkül az élete sem tarthatott sokáig. Halála előtt Ceres végzett szeremével, s gyermekeivel a karjában egy öreg cédrus alatt merült örök álomba.
Ezen legenda valós alapokon nyugszik, ám az idők során a muglik meglehetősen kiszínezték az eseményeket. Mágiatörténészek szerint ez az esemény a 8-9. században eshetett meg, amikor is egy japán paraszt láthatott egy tündérmanót, s innentől már kitalálható, hogy mi történt. Nem ez az első alkalom, hogy egy mugli eltúloz egy vele megesett mágikus jelenséget, a népnyelvnek pedig csak egy jó nyersanyag kell ahhoz, hogy igazi legendát kreáljon belőle.
A másik híres tündértörténet Avalon birodalmáról szól. Ezt a mesebeli királyságot a tündérek lakták, vezetőjük Morgana volt. Az ő nevét ismerhetjük az Artúr királyról szóló mondakörből. Avalon a mai dél-angliai város, Glastonbury területét foglalta magába, és a mai napig misztikus aura lengi körbe. A muglik szerint ezen a helyen sosem volt tél, senki nem betegedett meg, és mindenki idilli, boldog életet élt. Az igazság az, hogy Anglia ezen részén valóban őshonosak a pixik, sőt, ezen a területen nagyszámú varázslópopuláció élt már a kora 7. században is (pl. kelták), akik tenyésztették is ezen apró lényeket (bővebben: Göthe Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük). Nem csoda hát, hogy a mugliknak már régen feltűnt az itteni mágikus kisugárzás és a különös lények jelenléte.
Végül meg kell említenünk a germán elfeket, amely nevet aztán átvett az angolszász kultúra is. Az elf megnevezést az „albh” (fehér) szóból származtatják, és jelentése több varázslényt is magában foglal. Ilyenek a pixik, a koboldok, a gnómok és a doxik is, tehát ez inkább egy összefoglaló név. Az elfek eredetileg kisebb termékenységistenek voltak, akiket apró, de gyönyörű fiatal férfiakként és nőkként ábrázoltak, akik az erdőkben, a föld alatt vagy kutakban és forrásokban éltek, halhatatlanok voltak és varázserővel rendelkeztek. Modern mugli elképzelések szerint az elfek a természettel összhangban élő, hatalmas tudású lények. Az embernél többnyire vékonyabb, gyengébb, de szebb, bölcsebb és ügyesebb, hegyes fülű faj. Ez a pontos meghatározás a varázstalan emberek részéről ismételten bebizonyította, hogy a jelenlegi varázstitok-védelmi törvény a mugli technika fejlődésével egyre nagyobb hiányosságokkal küszködik, ezért a minisztériumoknak sürgősen intézkedniük kéne világunk háborítatlanságának megőrzése érdekében.
Berenice Mayflower
*Mana: Országonként eltérően, a Hagoromo (kelengye), fehér stóla, valamilyen állati szőr, öv, vagy hajdíszhez hasonló ruhakiegészítő, amely a tennyóknak (más néven "istennőknek") elengedhetetlen. Habár léteznek olyan legendák is, amelyek említenek olyan tennyókat, akik enélkül is képesek voltak repülni, sőt hazatérni az égbe.
Ez de érdekes! Na ezt se tudtam! Köszi, Nice! :hug:
VálaszTörlés