Egy tündér van, aki más, mint a többi. Virágok szirmaira veti gondolatait úgy, mint mi emberek a naplóba.
Drága Rózsaszirom!
A többiek mind kicsúfolnak a miatt, hogy mit teszek a virágszirmokkal.
Már az is bűn, ha érzelmeimet ide vetem? Eléggé fáj, ahogyan a lelkembe tipornak, még egy ok, amiért én förtelmes tündér vagyok. Mért baj ez nekik? Így se törődnek senkivel. Szerencsére a virágok tartják bennem a lelket. Ahogy a szellő viszi daluk, érzem a szívem legmélyén: máshol jobb lesz, így bükkfalevélből batyut készítettem, majd tovaszálltam, míg egy rózsabokorra le nem telepedtem. Igen, ez az a bokor, aminek szirma naplóm lapja.
Valami megzavart: a fény, de hiszen az éjszaka közepén? Kirepültem menedékemből, hogy meg tudjam, mi történik. Házakat láttam, aminek sok ablaka volt. Ott, ahonnan én jöttem már meséltek erről. Bizonyára ez egy falu, ahol varázslók és boszorkányok élnek. Ők biztos tudnak segíteni. Mit is beszélek? Emberek! Biztos eladnak holmi galleonért. Sebaj, tovább megyek. Erőt szippantottam a friss éjszakai levegőből, elbúcsúztam volt menedékemtől majd gyorsra véve a tempót elbújtam egy odúban. Egész jó helynek bizonyult, de itt se maradhattam sokáig, hisz az éjszaka tele van rejtéllyel. Ki tudja? Talán valahonnan egy sólyom bukkan elő. Vagy még rosszabb. Esetleg egy vérfarkas! Miután felhagytam az ön ijesztgetéssel, nyugovóra tértem és hamar az igazak álmát aludtam.
Napsütésre és madárcsicsergésre ébredtem. Így nem mehetek tovább! Most bizonyára azt kérdezik mit értek az ,,így” alatt. Arra gondoltam, hogy majd éhen halok. Szerencsére harmatos volt a reggel, így bőséges reggelit csaphattam. Egy utolsó szárnysuhogtatás elég lett volna, hogy megint hosszú útra induljak, de valamiért hiányérzet költözött belém. Már pedig ez nem gyakori egy tündérnél. Na, jó: nálam meglehetősen igen. A hiányérzetem sajnos egyre fokozódott. Hogy miért? Nem tudom. Bár be kellett hamarosan valljam magamnak, hogy hiányzik a hazám, de rajtam kívül ki vette észre, hogy nem vagyok ott? Senki… Bár ezt csak feltételezni mertem.
Rájöttem, ez a hiányérzet. Ez! Távol az otthontól. Nincs mellettem a családom és a többiek. Miért fáj ez annyira? Hiszen sose mutatták az érdeklésüket irántam, de ez már teljesen mindegy, hisz én oda vissza nem megyek.
Mire feleszméltem merengésemből az ég teljesen beborult és engem a földhöz szögelt az esőcseppek súlya. Küszködtem, és próbáltam repülni, de ebben a helyzetben az is csodának számított, ha gyenge kis testem egy centivel a talaj fölött lebegett volna. A fájdalom ezer tűje hasított belép, elterültem a hűvös talajon. Kibuggyant első könnyem, de az eső cseppek miatt nem lehetett megkülönböztetni, hogy az valóban az én könnyem-e. Szomorú voltam, mivel nem így ismertem meg magam. Nem tehetetlen tündérként, akinek már olyan mindegy, hogy él vagy hal. Én más vagyok! Mikor végre befejeztem a biztatást, megpróbáltam lábra állni, de sikertelen volt. Úgy estem el, mint egy rongybaba. Ez így nem mehetett tovább. Mikor már a kilencedik próbálkozásom is semmibe foszlott, még kilátástalanabbnak tűnt a helyzetem. Nem tudom mióta fekhettem a sárban, de azon kaptam magam, hogy valami melegség jár át. Nem tudom mi lehetett, de nem is deríthetem ki egyhamar, ha nem nyitom ki a szemem. Megtettem. Egy emberi találmányra fektettek és beszéltek hozzám. Hisz ez badarság. Úgy se értem én az ő nyelvüket! Úgy tűnt aggódnak értem és ettől melegség járta át az egész testem.
Ashley Wrom
