Gruß Gott!

A német mágusképző iskola épülete

Következő megállónk Németország. A meglehetősen nagy területű ország viszonylag kevés mágikus képességű emberrel rendelkezik. Európában itt a legkisebb a varázslók és boszorkányok aránya. Ez azonban nem volt mindig így. A kora középkortól kezdve egészen 18. századig rengeteg apróbb, tisztán mágusok lakta falu létezett, főként a hegyvidékekben. Azok a családok, akik megmaradtak, ma a nagyvárosokban élnek, és teljesen elszoktak a vidéki életformától. Gyermekeiket egyre gyakrabban küldik mugli iskolákba a mágusképzők helyett, és ha meg is tanítják nekik a varázslás technikáit, azt is otthon, magántanárokkal teszik.
A Müller házaspárnál töltöttem egy hétvégét Nürnbergben. Megismerkedtem 12 éves kislányukkal, Adéllel, aki szintén magántanárnál tanul. Elmondásuk szerint először mindenképpen az alap dolgokat tanítják meg a csemetéknek, amelyeket más mugli gyermekek is megtanulnak. Müller asszony megosztotta velem egy finom ebéd mellett, hogy az első dolog, amivel szembesítik a gyerekeket az, hogy mindig a beolvadásra törekedjenek. Minden más másodrendű.
„Mi, németek mindig különcködni akartunk, meg is lett a következménye. Most már előrelátóbbak és óvatosabbak leszünk. Ha a muglikkal való jó viszonyra törekszünk, az csak a javunkra válhat. És mi más vezethetne a tökéletes összhangra, mint az, hogy megismerjük őket és a szokásaikat?” – mondta Ditta.
Nehéz volt ellenállni az asztalon halomban álló, gőzölgő Bratwurstnak, de uralkodtam magamon és a beszélgetésre koncentráltam. Müllerék otthona nagyon barátságos volt. Az azonban meglepett, hogy a mugli dolgok pártolása ellenére nincs egyetlen mugli háztartási eszköz sem a lakásban. Vendéglátóim azt mondták, hogy ezen az ügyön még dolgoznak. Bár mindketten kitűnőre vizsgáztak mugliismeretből, az elektromos berendezésekkel a mai napig problémájuk van.
Régi német varázslóhagyományokról tudakolóztam, és egy igen érdekes dolgot tudtam meg. A középkorban, valamikor a 12. század közepén alakult ki az a szokás a német mágusok körében, hogy télen, a napforduló közeledtével kiárusították mágikus portékáikat a varázspiacon. Ilyenkor az ócska, ütött-kopott holmijaiktól kezdve a saját készítésű, barkácsolt tárgyakig bármit el lehetett adni. Ez egyfajta lomtalanításnak is megfelelt, így szabadultak meg feleslegessé vált üstjeiktől, vagy épp új találmányaikat népszerűsíthették az ifjú (vagy örökifjú) alkimisták. Nem kellett sok idő hozzá, hogy a muglik is leutánozzák ezt a felettébb szórakoztató és közösség összetartó erejű szokást, és létrejött a híres, nagy múltra visszatekintő nürnbergi Weihnachtsmarkt, vagy Christkindlesmarkt. (Meglepő, de ahogy járok-kelek a világban, egyre inkább azt veszem észre, hogy a muglik sokkal több dolgot koppintottak le rólunk, varázslókról, mint azt gondolnánk. Az is elképzelhető, hogy valami, amit most mugli találmánynak hiszünk, valójában tőlünk ered, csak az eredetét homály fedi.)
Nem haladhattam el szó nélkül Müllerék édességboltja előtt sem, ahol (természetesen) csupa mugli édességgel találkoztam. A téli ünnepekre hangolódva már árulnak karácsonyi süteményeket és italokat. A kedvencem a Spekulatius, a Christstollen és a Glühwein (forralt bor) volt. Persze a hagyományos Käsekuchen sem hiányozhatott a kínálatból.
Szívesen tanyáztam volna még ebben az érdekes városban, ám az idő sürgetett, így hamar búcsút vettem a családtól. Egy későbbi alkalommal (talán ha eljutok az osztrákokhoz) biztosan visszatérek majd ehhez a helyhez. Addig is: Auf Wiedersehen!

Berenice Mayflower

Idegen szavak, kifejezések
* Bratwurst: sült kolbász
* nürnbergi Weihnachtsmarkt/ Christkindlesmarkt: nürnbergi karácsonyi vásár
* Spekulatius: jellegzetes német keksz
* Christstollen: hagyományos német karácsonyi kenyér
* Glühwein: forralt bor
* Käsekuchen: sajttorta

* Auf Wiedersehen!: Viszont látásra!

Viva Espana!

Ahogy megérkeztem a hoppanálásomból Spanyolországba, azonnal a szemem elé kellett kapnom a kezem. Száz ágra sütött a nap, és a meleg taláromat is lekényszerítette rólam a derűs időjárás. Egy kedves nyugdíjas spanyol boszorkányhoz, Rosario Perezhez látogattam el Madridba. A hölgy az egyik magyar ismerősétől hallott az újságunk ezen rovatáról, és mindenképpen szeretett volna megosztani velünk érdekes tudnivalókat spanyol honról.
Az ország lakosságát több népcsoport alkotja. A legjelentősebbek a kasztíliaiak (a lakosság 72%-a), az asztúriaiak, az aragóniaiak és az andalúzok. Rosario is kasztíliai, és nagyon büszke a származására. Mint megtudtam, volt rá oka, hogy felkeresett, ugyanis megboldogult mostohabátyja az egyik befolyásos spanyol varázslócsalád, a Castillo família tagja volt. Rengeteg fényképet mutatott, amin bátyja, Jorge integetett széles mosollyal az arcán, szerettei körében.
A Castillo család története egészen a kora-középkorig nyúlik vissza. Nekik köszönhetünk egy fontos, a spanyol mágusháztartásokban igen gyakran használt technikát, a viasztábla-számlálást (gyakran emlegetik viasztábla órának is). Ezzel a módszerrel egy bűbáj várható „élettartamát” lehet viszonylag nagy pontossággal megjósolni. Mint tudjuk, a különböző varázslatok hatékonysága és tartóssága nagyban függ attól, hogy a létrehozójuk mennyire gyakorlott az elvégzésükben. A módszer lényege, hogy viaszból öntenünk kell egy 24x24 cm-es, vékony táblát, majd azt bemélyedésekkel felkockázni 1x1 cm-es daraboka. A feldarabolt tábla tetejére, minden sorra és oszlopra helyeznünk kell egy-egy boszorkányfű-lébe áztatott madzagot (ügyeljünk rá, hogy ne a kockák közé, hanem a tetejükre tegyük!). Ezután mutassunk pálcánkkal a madzag egyik végére, mondjuk ki a Muestra szót, majd a vizsgálni kívánt varázsigét. A madzag pár percen belül sisteregve égni kezd, és addig a beosztásig halad, ahány óráig a varázslat hatni fog. A táblát természetesen más beosztásokban is ki lehet alakítani, de mindenképp viaszból kell készíteni.
Rosariot elkísértem aznap bevásárolni a helyi varázspiacra és meglátogattuk egy kedves barátját, Carlot, aki szintén mágus. Vándorjósként dolgozik, mesterségét (nem meglepő módon) Indiában tanulta ki. Ámulatba ejtő volt, ahogyan újdonsült ismerőseim szemrebbenés nélkül varázsoltak az utcán a muglik előtt úgy, hogy azok észre sem vették a dolgot. Irigykedve néztem azt a profizmust, amivel teljesen nyugodtan és hihetetlenül gyorsan elvégezték a begyűjtő bűbájt, gyújtották fel a lámpákat – és mindezt tökéletes pontossággal.
„Tudod, kedveském, mi már megedződtünk itt. A lakótelepen élünk, így ha akarnánk, se tudnánk elrejteni a képességeinket. Ezért azt a megoldást választottuk, hogy sokat gyakorolunk, már egészen kicsi korunk óta. Végül olyan szintre fejlődtünk, hogy a legtöbb varázsigét már nonverbálisan is használni tudjuk. És ezzel nem vagyunk egyedül.” – mondta Rosario, amikor rákérdeztem a dolog hátterére.
A varázspiac egy bozótos mögött terül el. Kapni ott minden bizarr dolgot, amit csak egy hazai mágus el tud képzelni. A porított gyíkfaroktól kezdve a különböző spanyol jellegzetességekig, mint a chilis Colorado-bogár (varázstüzekhez kitűnő), vagy a befőttes üvegben árult polipszem. Sőt, még egy tapast kínálgató kisfiúval is találkoztunk (a tapas az előételként fogyasztott apró tengeri falatokból vagy kolbászból készített falatkákat jelenti, amihez sört, bort, vagy sherryt isznak). A Rosario lakásához visszaérve készített nekem paellát, és desszertként néhány ropogós churrot, amit forró csokoládéval tálalt. Varázslatos volt!
A hoppanálásom helye felé tartva vendéglátóm a spanyol bikaviadalokról csak szűkszavúan nyilatkozott. Annyit elárult, hogy ez a szokás valójában a varázslók nevéhez köthető, és egyik társunk sem büszke rá az országban. Állítólag két varázsló fivér animágiát tanult, és mikor kiderült, hogy mindketten bikává tudnak változni, elégedetlenkedni kezdtek. Mindkettő erősebb állattá akart válni a másiknál, s ez odáig fajult, hogy bika alakban összeverekedtek, és mindketten csúfos véget értek. A többi körítést a vörös lepellel már a muglik tették hozzá. Búcsúzóul megbeszéltem Senora Perezzel, hogy legközelebb ő látogat el hozzánk, és a finom spanyol ételekért cserébe megkóstoltatjuk vele a mi csípős paprikánkat és gulyásunkat.

Berenice Mayflower

Britek

A britekről már rengeteget hallhattunk. Ebben a cikkben megpróbálok túllépni a Kviddics Világkupán, a pudingon és a híres varázslóképző iskolájukon, és néhány kevésbé ismert információt megosztani az olvasókkal.
Az utóbbi tíz évben az angoloktól volt hangos a nemzetközi mágiasajtó. Hírhedt mugli írónőjük fenekestül felforgatta a varázslók életét. A vélemények megoszlottak még a minisztérium emberei között is. Egyesek ellenezték, hogy a miniszter nem tett lépéseket a leleplező könyvek (Harry Potter) kiadása ellen. A hivatalos személyek többsége azonban meglepő módon amellett voksolt, hogy engedjék szabadon terjeszkedni ezt a hullámot. Azt gondolták ugyanis, hogy így majd könnyebb lesz a beolvadás a mugli világba, nem kell majd annyit aggódniuk a mágusoknak, hogy lebuknak, hiszen a varázstalan népek úgyis a rajongásra fogják a dolgot. Ez a taktikai lépés eredményesnek bizonyult. 2000 óta a statisztika adatok szerint 40%-kal kevesebbszer kellett a minisztérium munkatársainak beavatkoznia a mágikus balesetek után.

„A 2000-es évet egy magikriminológiai határvonalnak is tekinthetjük. A muglik ekkor készítették az első mozgóképsort arról a bizonyos könyvsorozatról, amely megdöbbentő részletességgel mutatja be a varázslók mindennapjait. Azóta számtalan olyan eset történt, amikor szükségtelen volt emlékezetmódosítást végeznünk az érintett muglikon, ugyanis egyszerűen ráfogták, hogy az incidens egy Harry Potter rajongó által elkövetett csínytevés volt. A történet kitalálója ellen egyébként nyomozás indult 2001-ben, amely során arra próbálunk fényt deríteni, hogy az írónőnek lehetett-e belső forrása, egy olyan személy, aki gátlástalanul szolgáltatta ki legbizalmasabb információinkat. Az eljárás jelenleg is tart, egyelőre sajnos csekély eredménnyel.” – nyilatkozta Carnus Todd, a londoni Auror Parancsnokság vezérhelyettese.

Az angolok elnéző magatartása nem példa nélküli, hiszen első cikkünkben olvashattunk a japánokról, akik szintén ezt a módszert választották – sikeresen.
Kelet-Európában nem elterjedt, de nyugaton mindennaposnak számít a mágikus úton történő személyszállítás. Az első ezzel foglalkozó céget, a Draconifort 1995-ben alapították meg a szigetországban. Azóta évente csaknem 200 ezer boszorkány és varázsló veszi igénybe szolgáltatásaikat. Változatos közlekedési formákat kínálnak, elsősorban a levegőben, de kivételes esetekben víz alatti szállítást is vállalnak. Választhatunk a seprű, a thesztrál, a szőnyeg és a lebegtetett tárgyakon való repülés közül. A különleges igényekkel bíró utasok számára biztosítják a sárkányon, illetve egy egyénileg kiválasztott tárgyon történő utaztatást is, mindezt természetesen a megfelelő óvintézkedések mellett.
Brit társaink (és nem véletlen használom itt a „brit” szót az „angol” helyett) többsége a mugliktól eltérően még ma is a hagyományos családszerkezetben él. Sok mindennel lehetne ezt magyarázni, de egy dolog biztos. A varázslócsaládok nagy általánosságban mindig hagyománytisztelőbbek voltak, mint a varázstalan emberek. Míg a családfő a napi betevőért robotol, addig a feleség otthon van, főállású családanya, és a csemetéket neveli. Persze a mai rohanó világban úgy néz ki, ez is felbomlóban van, de még mindig ez a forma a megszokott. A japánoktól eltérően, s az oroszokhoz hasonlóan az itteni családok igyekeznek félreeső, eldugott helyeken letelepedni. Erre a tehetősebbek számára kitűnő helyszínt biztosítanak a jól elrejtett, ódon angol kúriák, amelyekből valójában több létezik, mint amiről a mugliknak tudomásuk van.
Érdekes az is, hogy a teázási szokásukról híres angolok napjainkban már több kávét isznak, mint teát. A teázás leginkább az idősebb korosztály körében népszerű, s ennek meg is adják a módját. Személy szerint nagyon kedvelem a krémteákat, amelyek hagyományos társaiktól abban különböznek, hogy tej helyett tejszínnel fogyasztják őket. A porcelán teáskészlet is elmaradhatatlan ilyenkor, ugyanis ez az anyag nem csak esztétikus, de rossz a hővezető képessége is, így a forró tea hamarabb válik iható hőmérsékletűvé benne.

Minden nép tartogat számunkra meglepetéseket. Így van ez a britekkel is. Gondolta volna bárki is, hogy ez a konzervatív nemzet volt az első, amely idén létrehozta állami kasszából a Varázslényképző Akadémiát? A hír leginkább a franciákat és az oktatási rendszerükről híres finneket sokkolta. Szeptember elsejével megindul a képzés, amelyen bármely értelmes lény részt vehet. A minisztérium szóvivője szerint az sem elképzelhetetlen, hogy a jövőben varázslények is képviseltetik majd magukat a minisztérium falain belül. Nos, mi kíváncsian várjuk a fejleményeket!

Az akadémia épülete

Berenice Mayflower

Kontinensek mágusnépe - Oroszok

Habár július van, az orosz hegyekben szinte összefagynak a vacogó fogaim, ahogy Jurij Dranov háza felé repülök meggyötört seprűmön. Jurij a Sztanovoj-hegységben él, egy saját maga építette házban. Ahogy földet érek, már jön is felém kitárt karokkal és buzgón nyomkodja a kezembe a kikészített vodkát. „Igyál barátom, ettől majd felmelegszel!” – mondja széles mosollyal az arcán és betessékel az előszobába. A nappaliban a falon kitömött szarvas- és medvefejek látványa fogad, s még alig öntöttem magamba a méregerős nedűt, vendéglátóm már tölti is a következőt. Gyorsan elébe vágok a dolgoknak és az itteni életről kérdezem. Barátomat nem kell biztatnom a beszédre.

- Hát itten minden varázslónak arany élete van. Közülünk mindenki ilyen elhagyatott területeken él, nem nagyon szeretünk beolvadni a mugli népek közé. Reggel korán felkelek, nem zavar senki se, aztán elmegyek az erdőbe fát vágni. Egyébként van ott egy aranyos durrfarkú szurcsókom, az egyik jó barátomtól kaptam Skóciából. Abból élek, hogy szobrokat faragok fából. Van rá egy nagyon hasznos kis varázsigém, a Subseco. Ezzel aztán néhány perc alatt ki lehet faragni egy húszcentis szobrocskát. A nagyobbakhoz több idő kell, az már igaz. Persze tehetség és fantázia nélkül nem működik a dolog. Az itteniek találták ki még valamikor a nagyapám korában. Rá voltak kényszerülve. – meséli vidáman Jurij, minden mondatát egy kis lélekmelegítővel leöblítve. – Szombatonként amonnét, a szemközti hegyről átjönnek a barátaim és kviddicsezünk egyet. Az már igaz, hogy párszor kijöttek a minisztériumból, hogy ne repüljünk olyan alacsonyan, de hát, tudod hogy van az.

Megpróbáltam megakadályozni, hogy Jurij felöntsön a garatra, ezért gyorsan az orosz mágiatörténetről érdeklődtem.
- Na, nekünk aztán nem kell hírességekért a szomszédba menni. Hallottál már Raszputyinról? Megátalkodott egy varázsló volt, az már igaz. A szülei muglik voltak, ezért sokáig próbálták elnyomni a „rosszabbik” énjét. Szerintem pont ezért lett aztán olyan, amilyen. A muglik halhatatlannak tartották, mert többszöri próbálkozás után sem tudtak végezni vele, még a cián sem használt ellene. Pedig ez nem olyan bonyolult dolog, elég hozzá egy bezoár. Aztán ott van Puskin. Bizony, először őt sem az írásairól ismerték. Csak azután kezdett bele, miután eltiltották a bájitalkészítéstől. Túl sok elmeélesítő főzetet kortyolt.

Jurij egy kevésbé közismert tényt is megosztott velem. Csak nagyon kevesen tudják – és lehet, hogy ők is mind Oroszországban élnek -, hogy az 1800-as évek elején Szentpéterváron alkimisták egy csoportjának sikerült kifejleszteni egy olyan technikát, amellyel alkoholból lehet előállítani bizonyos bájitalokat. Nem véletlen tehát, hogy a mugliknak elsősorban a vodka jut eszébe az oroszokról.

Az eljárás lényege, hogy egy zárt üstbe a kívánt mennyiségű bájitalnak megfelelő alkoholt öntenek, majd változó mértékben ginszenget, csilimet, boszorkányfüvet, illetve a készítendő bájital összetevőiből egy darabot. Ezután a varázspálcával egy bonyolult mozdulatsort kell elvégezni, amelyhez az ábrát a Bájitalok egyszerűbben című könyv tartalmazza. Ha a bájital összetevői között nincs olyan, amely kizárólag rá jellemző, vagy a ginszeng és a csilim már eleve az alkotóelemei, a művelet nem sikerül. Éppen ezért pontosan meg van határozva, hogy mely főzetek készíthetők el vele. Ilyen például a Szédítőszaft, vagy a Bódítópuncs is. A főzetek teljes listája szintén a fent említett könyvben olvasható.

Beszélgetésünk végére érve Jurij a fal támogató segítsége mellett kísért el az ajtóig, ahol megköszöntem a társaságát és felszálltam a seprűmre. Visszatekintve még láttam, ahogy bezuhan a házba, majd ismét előre fordultam, hogy épségben elérjem a szerkesztőséget.

Írta: Berenice Mayflower

Kontinensek mágusnépe - India

Képzeletbeli seprűnkön továbbrepülünk Afrika forró tájairól, hogy ezúttal a misztikus Indiában landoljunk. Hamarosan ez lesz a Föld legnépesebb országa, így nem csoda, hogy világviszonylatban itt a legnagyobb a varázslók és boszorkányok aránya. Az itteni vallások is kedveztek a szabad mágiahasználatnak, nem úgy, mint például Európában. Sok, a muglik által is előszeretettel használt, hétköznapi dolgot köszönhetünk az indiai társainknak. Ilyenek például a füstölők, a tenyérjóslás, a mugliknál már kevésbé alkalmazható meditációs lebegés, és a különböző asztronómiai felfedezések is.
A füstölőket már évezredek óta használják, ám mágikus tulajdonságaikat először az indiaiak, vagyis az őseik, az árják fedezték fel. A kezdetektől fogva alkalmazták őket egyszerűbb varázslatokhoz, például a tűzbe dobták az illatos növényeket és a keletkező füsttel a rövid távú jövőt meg tudták jósolni (ez általában 1-2 órára terjedt ki). A jóslás nálunk igencsak vitatott hatékonysága Indiában egyáltalán nem kérdés. A legtöbb mágus hivatásosan űzi a mesterséget, egymást érik a különböző jósszalonok. Több ezer féle füstölőt találhatunk a szaküzletekben. Vannak bájitalgőzbe keverhetők, szerelmi mámort okozók, varázsnyavalyákra valók (pl. a ragyaszórásra), és kimondottan animágusoknak gyártott, az átváltozást segítők is. Ez utóbbiakat az adott személyre szabottan készítik. Ilyen füstölők nálunk is kaphatók, bár az igazi hatékonyságot csak eredeti, Indiából hozatott anyagokkal érhetjük el.
A meditációs lebegésre nem sok varázsló képes, és minden előítélet nélkül kijelenthetjük, hogy boszorkány még sosem tudta végrehajtani a műveletet. Míg a muglik csak pihentető gyakorlatként alkalmazzák a jógát és a meditációt, addig a varázslók varázserejük fejlesztésére, amolyan „mágikus elemként” tekintenek rá. Az ilyen csakrafeltöltések (ahogy a helybéliek nevezik) során előfordul, hogy a varázserő olyan mértékben felhalmozódik az illetőben, hogy kénytelen valahogy elvezetődni az emberi szervezetből. Ennek pedig a legegyszerűbb formája a lebegés. Természetesen ezt a lebegést nem lehet tudatosan befolyásolni és ha a meditációt végző személy felébred bódulatából, rendszerint a jelenség meg is szűnik. Számos indiai mágus próbálta már ezt kontrollálni és új közlekedési lehetőségként felhasználni, de eddig még senkinek sem sikerült.
Épp megpróbáltam beolvadni a tömegbe és egy riksán utaztam, amikor összetalálkoztam Jagadev barátommal, aki beinvitált a házába. Otthon találkoztam a kislányával, Maanikával. Tündéri kis boszorkány. A feleség, Sati azonnal kókuszos rizzsel és khoyával (sűrített tej) kínált, ami számomra érdekes ízélményt nyújtott. Ebéd után Jagadev megmutatta az anyja által készített és nagy becsben tartott láthatatlanná tévő szárit. Ez a ruhadarab itt is nagy ritkaságnak számít és rövid élete miatt úgy bánnak vele, mint a hímes tojással.

Maanika zsenge kora ellenére már rengeteg varázsigét tud, ami annak köszönhető, hogy itt nincs olyan szigorúan szabályozva a mágiahasználat alsó korhatára, mint nálunk. Hindi nyelvtudásom erősen hiányos, mondhatni néhány szóra korlátozódik. Ezt kihasználva Maanika jól meg is tréfált. Felajánlotta, hogy megtanít nekem egy varázsigét, ami csak hindi nyelven működik, és megkérdezte, hogy lennék-e az alanya. Természetesen boldogan felajánlottam a segítségem. Maanika rám szegezte a pálcáját, legyintett és körözött, alig tudtam követni, közben pedig a „Khus” szót ismételgette. Mint utólag kiderült, ez a szó boldogságot jelent. A trükkös varázslat után fél óráig nem tudtam abbahagyni a vigyorgást, vendéglátóim nem kis mulatságára. Ezek után megértettem, miért jár annyi vidám ember India utcáin. Tehát aki úgy dönt, hogy ellátogat ebbe az egzotikus és bámulatos országba, ne csak a védőoltásokra és az ízkavalkádra, de a mókás varázsigékre is készüljön fel!

Írta: Berenice Mayflower

Kontinensek mágusnépe – Afrika

Szavannák, sivatagok, hőség és oroszlánok. Ha ezeket a szavakat halljuk, mi más is juthatna az eszünkbe, mint az ősi Afrika. Ez a kontinens a hazája a méltán világhírű vudunak is. A szó a nyugat-afrikai „vodun” szóból ered, melynek jelentése „szellem”. A mugliknak ez csupán babona és bohóckodás, mi azonban pontosan tudjuk, hogy mekkora haszna van ezeknek a varázslatoknak. Ez alkalommal az afrikai őslakosok és sajátságos mágiájuk kerül nagyító alá.
Előző cikkünkben olvashattunk a japánok mágikus cetlijeiről. A vudut a papíron rögzített varázsoktól eltérően nem lehet egyértelműen besorolni egy már meglévő kategóriába – sem a verbális, sem a nonverbális mágiához, de még a bájitalok által véghezvitt bájoláshoz sem sorolható kétségek nélkül. Külön kategóriát képez, ami egyesíti az említett három mágiaág tulajdonságait. Ez részben annak is köszönhető, hogy a hatalmas síkságokon sokáig elszigetelten élő bennszülöttek szabadon, különösebb zavaró tényezők nélkül gyakorolhatták képességeiket és bátran kísérletezhettek újfajta technikák kidolgozásával. Az elszigeteltség másik következményeként Afrikában egyedülálló módon rengeteg, kizárólag varázslókból és boszorkányokból álló falu jött létre. A ma is ismert, ásatásokból előkerült agyagfalvak többségét is egykor mágusok lakták. A varázslatokkal megerősített településeket nem veszélyeztették a vadállatok, vagy más törzsek támadásai, így maradhattak fenn évszázadokon keresztül sértetlen állapotban.
Egy ma élő afrikai varázslócsalád mindennapjaiba leshettem be a Csád-tónál tett látogatásom során. A Zoawe család egy egyszerű, vörös agyagfalú, szalmatetős házban él. Liwazának és Gaddielnek három gyermeke van, Aisha és Kia boszorkányok, Mongane pedig sajnos kvibli. Mongane elmondta, hogy egyáltalán nem bánja, hogy ő nem varázsló, mivel így kívülállóként valamilyen szinten mindkét világról teljes és valós képet kap. Esténként leültünk a ház közepén felizzított tűz körül, hogy elfogyasszuk a vacsoránkat, ami többnyire maniókakenyérből és különböző magokból készült kásákból állt. A tiszteletemre azonban előkerült egy csomag kávépor is a szekrényből.
Az egyik vacsora alkalmával megkértem a családtagokat, hogy meséljenek nekem a vuduról. Kiderült, hogy náluk ez az általánosan alkalmazott varázsforma, és pálcát csak nagyon ritkán használnak. Főként a főzetekkel bánnak bámulatos módon, például a már említett manióka gyökérből kivont mérgező cianid vegyületekkel. Ennek elterjedt alkalmazásával (pl. a súlyos szemsérüléseket vagy vakságot is okozó Szaruszaggató-főzet alapanyagaként) az itthoni bájitaltan tankönyvekben is találkozhatunk. A vudu itteni változatánál nem bábukat készítenek, mivel a varázslatok többsége nem személyek megátkozását szolgálja (ahogy az varázstalan barátaink körében elterjedt), hanem hétköznapi célokat. Liwaza ezt egy fakanálon mutatta be. Letett egy apró fadarabot a földre, majd a saját hajszálával csomót kötött rá. Ezután a házi készítésű, vuduhoz gyakran használt un. Kerisha-esszenciát (lsd. lábjegyzet) cseppentett a fára, majd elmondta az ott beszélt hámi nyelven a megfelelő varázsigéket, és a kis kupac helyén pillanatokon belül egy míves, személyre szabott fakanál hevert. Számomra bámulatos volt látni, hogy a találékonyság és a kreativitás milyen jól ki tudja váltani a pálcamágiát.
Az esti beszélgetéseink során az is kiderült, hogy vendéglátóim sokkal tájékozottabbak Afrika és a magyarok kapcsolatairól, mint jómagam. „A Csád-tó körüli népek emlékezetében ugyanis máig él a hagyomány, hogy közéjük egykor kelet felől óriások (úri ősök) érkeztek, akik csodálatos tudással rendelkeztek és őket a magasabb kultúra vívmányaival megismertették”. Erre utal maga a Csád-tó neve is, ami a „Setét” névre vezethető vissza. Ezek az „úri ősök” nem mások voltak, mint az ősmagyarok egyik csoportja, és ami a legfontosabb, hogy rendelkeztek a mágia tudományával. A jövevények megmutattak az afrikai őslakosoknak különböző, muglik által is használható praktikus, varázsvilágban használt eljárásokat. Segítettek a tehetségüket fel nem fedezett ifjú, tapasztalatlan varázslóknak és boszorkányoknak, tanították és képezték őket, átadták nekik akkori ismereteiket. Talán innen eredhetnek a vudu valódi gyökerei is, a két meglehetősen különböző kultúra, az eltérő szokások és mágiahasználat találkozásából. Innen került át a mai Nigéria területére, a yorubák földjére, hogy aztán a gyarmatosítások nyomán Haitin végül kialakulhasson a ma is világszerte ismert formája.



(Kerisha-esszencia: főleg Közép- és Kelet-Afrikában a vudu varázsokhoz használt bájital. Összetevői: 2 gramm kandírpókbőr, 3 db sügérpikkely, 1 uncia léppondró nyál, 1 gramm őrölt tüskecserje gyökér, 2 dl víz.
Hatása: különböző metamorf-mágiáknál a varázslat pontos lefolyását segíti elő. Feltalálója a szudáni testvérpár, Sarif és Ahmed Kerisha.)

[Forrás:
- http://bosziplaza.hu/2010/01/a-voodoo-tortenete/
- http://www.angelfire.com/realm3/hmult/barat/mosbar2.htm]

Írta: Berenice Mayflower

Kontinensek mágusnépe - Japán

Gyakran elcsodálkozom a muglik találékonyságán. A szükség nagy úr, és varázstalan barátainkat elképesztőbbnél elképesztőbb találmányok kiötlésére ösztönzi. Társadalmunk végigkövette, ahogy életükben megjelent az elektromosság, a távközlés, vagy a manapság számukra újdonságnak számító hologramos kép. Az ismereteik egyre bővülnek, ami ránk nézve korántsem olyan előnyös. Ma már nem maradtak a Földön fehér foltok, feltérképezetlen területek. Az ember betört mindenhová. A mágusoknak egyre több trükkre, védőbűbájra van szükségük, hogy elrejtsék magukat a kíváncsi mugliszemek elől. Szerencsére barátunk, a mágia sosem hagy minket cserben.
Miközben mi igyekszünk a védelmet és nyugalmat nyújtó burkunkban élni – és megőrizni annak az illúzióját, hogy körülöttünk semmi sem változik –, bele sem gondolunk, hogy bolygónk különböző pontjain élő mágustársaink hogyan tengethetik napjaikat. Más helyek, más szokások, más körülmények. Ezek mind a varázslatok különböző szintű és formájú alkalmazását igénylik. Nem mindegy ugyanis, hogy egy varázsló vagy boszorkány az ázsiai hegységekben vagy mondjuk Afrika szavannáin él, de az sem, hogy a nagyvárost vagy épp egy aprócska falut választ otthonául.
Bár a varázsigék egységesen a latin nyelvből erednek és egységesen alkalmazzák őket a Föld különböző pontjain, ez nem azt jelenti, hogy kizárólagosan ezekkel „dolgozhat” egy varázsló. Az egyes nemzeteknek saját szavaik vannak egy-egy bűbájra vagy átokra, amelyek nem mindegyikének van megfelelője egy másik nép szavai közt (ahogyan az a nyelvben is előfordul, lsd. írek). Ugyanígy a bájitalok összeállítása is eltérhet, aminek eredményeként eltérő hatású vagy hatékonyságú főzetek keletkeznek.

Japán tűnhet a legóvatlanabbnak, már ami az 1692-es Nemzetközi Varázstitok-védelmi Alaptörvény megszegését illeti. A japánok mondaköreiben és vallásában élénken él még ma is a mágia, még ha ők ezzel nincsenek is tisztában. A sintoista papok és papnők a hiedelmek szerint képesek voltak különböző mágikus tettekre, különösen ami a védekező varázsokat illeti. A témáról számos írást találunk nem csak az elmúlt korokból, de napjainkban is születnek ezzel foglalkozó művek. Hogy miért nem tesz ez ellen senki semmit? A válasz egyszerű. A varázslók is rájöttek, hogy az egyre fogyó megművelhető földterületek és a muglik begyöpesedetten racionális gondolkodásának térhódítása miatt plusz bevételekre lesz szükségük. Különösen igaz ez Japánra, ahol a helyhiány és a magas szintű technika miatt számos varázsló és boszorkány kezdett kettős életet élni. Míg otthon önmaguk lehetnek és bátran forgathatják pálcájukat, napközben muglimunkát vállalnak és megpróbálnak beolvadni. Minagi Sakurada egy nemzetközileg is elismert mangaka, vagyis japán képregény rajzoló művész. Számos díjat nyert már alkotásaival, és amit kevesen tudnak róla – hogy boszorkány. Sakurada-san elmondása szerint a varázsvilág nyílt leleplezése igen jól jövedelmez.
„A munkáimban a varázsvilágnak nem egy finom, óvatos körvonalazására törekszem. Pont ellenkezőleg. A kimérák igenis kimérák, a dementorokat eltúlozva ábrázolom, és azonosítom a japánok által ismert shinigamival (jelentése kb. halálisten, kaszás). Jól bevált módszer ez, hiszen a muglikat ismerve egyik mágustársunknak sem lehet kétsége afelől, hogy egyik olvasónk sem fogja ezeket tényként kezelni. Sokkal nagyobb figyelmet szentelnék egy bizonyos Harry Potter című könyv iránti imádathullámnak, amely ma már az egész világon tombol, és erősen túllépte a mangák és animék által gerjesztett mágiarajongás határát.” – mesélte Sakurada-san, ahogy beszélgetésünk közben elhaladtunk egy plakát előtt. (Valóban érdekes, hogy a brit Mágiaügyi Minisztérium miért nem tett még semmit ez ügyben, de ennek a boncolgatásába most inkább nem bocsátkoznék.)
Számtalan animében (japán animációs film, lsd. Mugli Nagylexikon, 13. oldal) találunk olyan karaktereket (főként a már említett papnőket), amelyek fő képessége a kisebb papírdarabokra írt varázsigékkel történő védekező és támadó varázslatok létrehozása. Ez nem egyéb, mint a nonverbális mágia ellentett formája, amelynek kifejlesztésére Japánban került sor és kizárólag itt alkalmazzák, tehát japán kuriózumnak számít. Gyökerei arra az időszakra nyúlnak vissza, amikor kezdett kialakulni a kínaiból átvett, és honosított japán írás. Az addig sámánnak (vagy épp sarlatánnak) tartott emberek új lehetőséget láttak a különleges írásban és azonnal alkalmazni próbálták. Az írásjelek papírra vetésénél nem mindegy, hogy a vonalakat milyen sorrendben és milyen erősséggel rajzolják meg. Mivel nagy pontosságot és szakértelmet kíván, nem véletlen, hogy nem talált túl sok követőre.
Japánban virágzik a magas szintű technika és minden tele van elektromos eszközökkel, ami komoly fejtörést okoz ott élő társainknak. A mágia jelenlétét az elektromos berendezések szinte kivétel nélkül jelzik. Tíz évvel ezelőtt még számos példa volt rá, hogy értetlen muglik tucatjainak memóriáját kellett módosítani azért, mert egy varázsló vagy boszorkány óvatlanul túl közel merészkedett egy bankautomatához (lsd. M.N., 23. oldal) vagy egy elektronikai cikkeket árusító bolt kirakatához. 2000-ben aztán a zseniális japánok kifejlesztettek egy új bűbájt, aminek segítségével pár másodpercre tompítani lehet a mágikus kisugárzás hatását. A művelet nonverbálisan is végrehajtható, így ha valaki kellemetlen helyzetbe kerül, elég elmormolnia magában a Seduso szót, és máris megmenekült a csodálkozó muglitekintetektől és egy esetleges minisztériumi megrovástól. A varázsigét Nyugat-Európában és az amerikai kontinensen is szabadalmaztatták már, nálunk is hamarosan várható a bevezetése.

Írta: Berenice Mayflower